Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tüdőtranszplantációra várva...

2009.03.08

– 1988-ban egy súlyos megfázás után orvoshoz kerültem. A kezelőorvosom beutalt az egészségházba, ahol a röntgenfelvételek tbc-re utaló jeleket mutattak. Ezek után a Korányi Frigyes Tüdőszanatóriumban helyeztek el kivizsgálás céljából, ahol tbc-t diagnosztizáltak. Azonban féléves kezelés után kiderült, tévedtek: nem vagyok tbc-s. Egy Boeck sarcoidosis nevű betegség támadott meg, aminek a lényege, hogy a tüdőn szétszórtan apró daganatos hólyagok jelennek meg, s ezáltal a tüdőlégzsákok kidurrannak. Az orvosok nem sok jót jósoltak nekem.
– Milyen fizikai tünetekben realizálódott a betegség? Mit éreztél?

– Nagyon erős köhögési rohamaim voltak, nem kaptam levegőt. Olyan érzések gyötörtek, mint amikor valakinek a fejét lenyomják a víz alá: nincs többé oxigén. Váladékozott is a tüdőm, néha sárgás, néha zöldes köpet jött ki belőlem. Élesen emlékszem arra a napra, amikor a szüleimnél voltam, és forró teát ittam. Hirtelen annyira nem kaptam levegőt, olyan fulladás tört reám, hogy a porcelánbögre szétrobbant a kezemben – ekkora erőt fejtettem ki a légszomj miatt. Leestem a földre, és azt hittem, meghalok. Kijöttek a mentősök, majd némi vizsgálat után közölték az ott álló rokonaimmal: már nem sok értelme van annak, hogy bevigyenek, mert néhány másodperc múlva úgyis elköltözöm. Végül aztán csak bevittek, még éltem.

A kórházban minden érzéstelenítés nélkül – talán nem volt rá idő – felvágták a bordáimnál a mellkasomat, szikével beszúrtak, és egy kompresszorra raktak, amivel elkezdték a levegőt kiszívni, ugyanis légmell alakult ki nálam. Ez azt jelenti, hogy a levegő a mellhártya és a tüdő közé kerül, nem a tüdőbe. Ez volt az első ilyen élményem, amikor nagyon közel kerültem a halálhoz.

Sajnos néhány napra rá a másik tüdőm is leszakadt. Majd úgy három hónapra rá mind a kettő egyszerre omlott össze. Rohammentővel vittek a kórházba, ahol egy nyolcórás műtétet hajtottak végre rajtam. A műtét nem volt könnyű, egy ízben újra is élesztettek. Furcsa, de valahogy végig a lélekjelenlétemnél voltam, mintha kívülről néztem volna magam, ahogy ott fekszem az asztalon. Tudtam, hogy a családom is ott van.
– Gondolom, a műtét után jobban kezdted érezni magadat…

– Éppen ellenkezőleg. Ezek után az állapotom egyre csak romlott: olyannyira, hogy hat hónapig szteroidkezelést kellett nálam alkalmazni. A légzsákok annyira kidurrantak és elfogytak, hogy a légzésfunkciós vizsgálatok egyliteres paramétereket mutattak – ami gyakorlatilag arra is alig elég, hogy valaki normálisan megformálja a szavakat. Nem tudtam menni, nem tudtam mozogni. A feleségem támogatásával jutottam ki még a vécére is. A szteroidok hatására meghíztam, és fel is puffadtam. Nem túl esztétikus, de el kell mondanom, hogy az ilyen jellegű tüdőproblémáknak a velejárója, hogy nehezen távozik a víz az ember szervezetéből, és alig sikerül a vizelet kiürítése.

Ekkor mondták az orvosok, hogy egy módon maradhatok életben, ha beleegyezem a tüdőtranszplantációba. Magyarországon azonban nem végeznek ilyen beavatkozást, csak Bécsben, az ára pedig úgy negyvenmillió forint körül van, bár egy részét szerencsére a társadalombiztosító támogatja.

Így kerültem a transzplantációs bizottság elé a Budakeszi Tüdőszanatóriumba, ahová Bécsből is érkeztek orvosok. Itt a fogászati vizsgálattól a szívkatéterezésen át egészen a pszichológiai vizsgálatokig mindent elvégeztek: alkalmas vagyok-e egy idegen tüdő befogadására. Majd a több napig tartó, iszonyúan kimerítő vizsgálatsor után közölték: sem a szívem, sem a vesém nem alkalmas a műtét elvégzésére.

Ha jól értem, itt gyakorlatilag azt próbálják kivédeni, nehogy ekkora összegű beavatkozást „feleslegesen” végezzenek el…

– Pontosan így van. Azt döntik el, pazaroljanak-e egy ilyen ritka eseményt, egy speciális körülmények között kioperált szervet és egy csomó pénzt az emberre. Nekem ekkor adtak harminc napot arra, hogy egy edzésterv segítségével javítsak anynyit a szívemen és bizonyos gyógyszerekkel a vesémen, hogy alkalmassá váljak egy ilyen műtétre. Sajnos az edzéstervnek már az elején elakadtam, egyszerűen csak feküdtem otthon, és vártam a halált. És arra gondoltam, mi lesz majd harminc nap múlva, vajon kapok-e mégis új tüdőt?
– Feltételezem, ezekben a napokban pszichikailag is teljesen összeomlottál…

– Naponta tizenhat órát töltöttem az oxigénmaszkom alatt. Egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon ki fog eljönni a temetésemre, meg ki hoz majd virágot… Szerintem ezekben a napokban valamilyen szinten meg is őrültem.

 Mariann, a feleség:
– Ezekben a napokban nem mertem elaludni, mert mindig attól féltem, hogy mire ébredek föl reggel, vajon életben találom-e. Azt mondták az orvosok, hogy egy rossz mozdulattól is megfulladhat, mert olyan állapotban volt. A végén lépni sem tudott magától. Borzasztó volt. Az idegeinket kikészítette ez a betegség, kikezdte az anyagi állapotunkat, teljesen tönkrementünk. A gyerek úgy járt iskolába, hogy nem tudta, mire jön haza.

György:
– Ekkor, ezekben a számomra már tényleg végső pillanatokban egyszer csak eljött hozzám az unokatestvérem, Kökény József, aki már vagy tíz éve a Hit Gyülekezetébe járt. Elkezdte nekem mesélni az evangéliumot, azt, hogy Jézus Krisztus kétezer éve a Földön járt, és ma is ugyanúgy gyógyít, mint egykor.

Ám én még ebben az állapotban is makacs maradtam, azt lihegtem neki, ide figyelj, Józsikám, van nekem elég bajom, hagyjál engem békén. Utólag persze bánom, de azt is tudom, hogy ennyi betegség után nagyon keserű volt a szívem, nagyon kemény lett, képtelen voltam hinni. Ám hála Istennek, ő nem adta fel, majd’ mindennap eljött hozzám, ült és imádkozott, és mindig új módokat talált ki, hogyan közelítsen meg engem. Utólag nagyon értékelem a kitartását, azt, hogy megérezte, hogy ebben a helyzetben ne legyen velem erőszakos.

– Tehát hamarosan mégis igent mondtál a mennyei hívásra?

– Még hosszú hetekig nem, sajnos. Csak azt vettem észre, hogy amikor nálunk van, amikor ott van velem, nem gondolok a halálra, és megtelik a szoba valami kellemes illattal, nyugodtság és béke száll rám, és már a műtétre sem gondolok… Azt vettem észre, hogy kell a jelenléte, kell nekem, hogy jöjjön, mert akkor egy kicsit boldogabbnak érzem magam és hogy ekkor mindig visszatér belém a remény. Persze ezeket az érzéseket titkoltam előle, nem mertem kimondani a számmal, csak a feleségemnek, Mariannak említettem meg, hogy jó nekem, amikor a Józsi jön hozzám.

Majd egyszer azt mondta, hogy adjak neki egy esélyt: nem kell, hogy elmenjek vele a gyülekezetbe, csak legalább egy pólót adjak. Ezt elviszi, megáldják, és úgy, ahogyan Jézus Krisztus sem ment el személyesen minden beteghez, csak a szava is elég volt a gyógyuláshoz, a pólón lévő áldás meg fog engem gyógyítani. Másnap meghozta a pólót, amit én persze nevetve vettem fel: viccesnek találtam a szituációt. Ám a legnagyobb meglepetésemre nem sokkal ez után vécére kellett mennem, és hirtelen rengeteg víz hagyta el a szervezetemet. Majd egy hatalmasat lélegeztem, hosszú idő óta először egy nagyot szippantottam a levegőből. És ezután folyamatosan tudtam lélegezni, több év után végre. Mondanom sem kell, öt napig volt rajtam a póló…

Mariann:
– Igen, öt napig, alig lehetett levenni róla!

György:
– Ahogy tehát jobban lettem, szóltam a Józsinak, most már csak elmennék megnézni, mi van ebben a Hit Parkban. Nem akartam én megtérni, csak kicsit körülnézni. A dicséret alatt azonban kiáltottam Istenhez: érintsen meg, ha tényleg létezik, gyógyítson meg engem! És amikor kimondtam, hogy „Érintsél meg!”, egy hatalmas forróság töltött be felülről, elkezdtem remegni, járt a lábam, nem tudtam, mi lehet ez. Küzdöttem először ellene, le akartam állítani, de egy láthatatlan kéz a földre nyomott, valami hatalmas erő beterített, beborított, nem tehettem ellene semmit. És ez a meleg erő csak folyt bennem, a fejem búbjától a lábam ujjáig, majd vissza.

Egy idő után felálltam, és amikor legközelebb kihívták az embereket megtérni, én is kimentem, és befogadtam Jézus Krisztust a szívembe. Otthon nem tudtam az ezt követő napokban aludni, persze nem is voltam álmos: még éjjel is az evangéliumokról néztem filmeket, olvastam, habzsoltam az Igét, mindent egyszerre akartam. Hiszen tudtam, Isten csodát tett velem, tizenhat évi iszonyatos szenvedést tudhatok magam mögött.

– No de mi történt a transzplantációs bizottsággal? Hiszen a harminc nap elteltével visszavártak.

– Igen, hamar eljött a május, el is mentem a bizottság elé. Megmondom őszintén, én otthon eltökéltem magam, hogy nem fogok arról beszélni, ami velem történt. Nem azért, mert nem szerettem volna – épp ellenkezőleg –, de valami azt diktálta belül, hogy teljesen felesleges, úgysem hinnének nekem. Ám annyira meglepődtek, amikor megláttak – látták, hogy kijött a víz a szervezetemből, lement a puffadás az arcomról, látták a hihetetlen javulást a vitalitásomban –, hogy egyből azt kérdezték, mit tettem, mi a titkom, ami miatt ekkora változás állt be. Azt kérdezték, nem szedtem-e Celladamot, mondtam, hogy nem. Nem hozattam-e Mexikóból csodapirulákat, mondtam, hogy dehogy.

Végül aztán úgy voltam, lesz, ami lesz, és elmondtam nekik, hogy Isten Igéjén gyógyultam meg, meg azért, mert elhittem az evangéliumot. Végül nem tudtak mit tenni velem, elküldtek, mondván, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, valószínűleg nem fog sokáig tartani. Ám én tudom, kinek hittem: rajtam az orvosok tizenhat éven át a legnagyobb jóindulat mellett sem tudtak segíteni, csak Isten és a hitem. Számomra most már ez a valóság…


Kökény György ragyogó szemekkel előhúzza iratkötegei közül a legfelsőt, a tegnapi kontrollvizsgálat eredményét, amin ezt olvasom: „A Boeck sarcoidosis aktivitására utaló jel nem látható.”


(Riporter:Bohács Krisztina)