Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A vér beszél

2009.03.27

 

 

A teljes Szentíráson végigvonuló elv szerint az ártatlanul kiontott vér, vagyis a gyilkosság bűne súlyos, generációról generációra továbböröklődő, mély erkölcsi, szellemi roncsolódást okoz elkövetőinek, azok leszármazottainak, sőt a velük közösséget vállalóknak, társadalmuknak az életében egyaránt. Ez az öröklődő csapás magától soha nem szűnik meg, nem enyészik el az idő előrehaladtával sem. Ha az emberek elfelejtik is, ami történt, a nemzedékek életét akkor is halálos méregként emészti tovább az ártatlanul kiontott vér bűne a világmindenségben uralkodó megváltoztathatatlan szellemi törvény miatt.

Tömegek élete telhet meg romboló, pusztító erőkkel, átkokkal, bomlással, szellemi-erkölcsi, mentális-fizikai tönkremenéssel, ha az ártatlanul, jogtalanul megölt emberek életéért nem sikerül engesztelést szerezni Isten és az emberek színe előtt. Számos család, nemzet és ország köszönheti ma is a földön nyomorúságos állapotát többek között ennek a bűnnek és sorsromboló következményeinek. Ezért fontos, hogy az emberek, családok és népek számot vessenek önmagukkal, szembenézzenek lelkiismeretükkel, és megpróbálják felszámolni a bűn örökségét.


Füllel nem hallható beszéd

Mindjárt az ősbűn után az első emberpár két fiának élete ártatlan vér ontásába torkollott. Egyikük életének végét jelentette ez, a gyilkos sorsa pedig visszavonhatatlanul rossz irányba fordult. Jóllehet ő úgy gondolta, észrevétlen maradhat, és maga is elfelejtheti, amit tett, Isten megszólította: „Testvéred vérének hangja kiált hozzám a földről.” (1Móz 4:10) A vér tehát beszél, füllel nem hallható, szellemi hangja van, amint ezt évezredekkel később Pál apostol is megerősíti: „Hit által mutatott be Ábel jobb áldozatot az Istennek, mint Káin; ezáltal kapott tanúbizonyságot arról, hogy ő igaz, miután maga Isten tett tanúságot az ő ajándékai mellett; s ezáltal még halála után is beszél. (…) a vérhez, amellyel meghintenek, amely jobbat mond, mint Ábel vére.” (Zsid 11:4, 12:24)

A következő generációkban egyre jobban és jobban elharapódzott a bűn a földön. „És látta az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. Megbánta azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódott az ő szívében… A föld pedig romlott volt Isten előtt, és megtelt a föld erőszakoskodással.” (1Móz 6:5–6, 11) A Biblia beszámolója szerint bukott angyalok léptek házasságra ebben az időben az emberek lányaival, és nászukból hibrid lények, a náfílok (többes számban: nefilim), azaz bukottak, másik nevükön gibbórok (hősök, hérószok) születtek, s az emberiség emlékezete (a mitológia és a történelem) tudja, hogy ezek természetfeletti intelligenciájukkal, okkult tudásukkal és hatalmukkal, valamint fizikai erejükkel leigázták a többi embert. Istenkirályságok jöttek létre – például az egyiptomi Óbirodalom –, amelyekben minden ember az „isteni” származású uralkodó rabszolgája és tulajdona volt, ő pedig élet és halál ura; s ezek az államok mindenestől az okkultizmus, a bukott angyalok és fiaik szolgálatába álltak, jóllehet Isten nem adott engedélyt az embernek, hogy uralkodjon a másik ember felett. A büntetetlen bűn végül démonikussá torzította az emberiség túlnyomó többségét, ezért Isten úgy döntött, hogy özönvízzel pusztítja el őket, és csak egyetlen családot hagyott meg, hogy az új világot benépesítse majd. Márpedig Isten, aki maga a szeretet, a bűnös embert sem öli meg addig, ameddig lát benne valami emberit. Az a tény, hogy maga a Szeretet pusztította el az akkori emberiséget, arra tanít, hogy azok tulajdonképpen nem is voltak már emberek: két lábon járó démonokká változtak, így már a Szeretet sem tudta őket megmenteni.

A büntetetlen bűn 1656 év alatt ördögivé változtatta az emberiséget. Örök történelmi tanulsága lett pedig ennek a korszaknak, hogy a kizárólag saját lelkiismeretére bízott ember elveszik, mert a lelkiismeret külső segítség nélkül nem képes a bűnbe esett embert a folyamatos romlásból hatékonyan visszafordítani. (Filozófiailag nézve Isten akkor cáfolta meg előre Nietzschét, a szélsőséges liberális humanizmust és a New Age-et egyaránt.)

A halálbüntetés törvénye

Hogy ez még egyszer ne következhessen be, Isten a vízözön után új parancsokat, törvényt szabott Noé és valamennyi leszármazottja elé. Ez többek között így szólt: „A ti véreteket, amely a lelketeké, felkutatom minden élőlény kezéből, felkutatom azt minden ember kezéből, minden ember testvérének kezéből felkutatom az ember lelkét. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki, mert Isten a képmására alkotta az embert.” (1Móz 9:5–6) A szó szerinti fordítással azt kívántuk visszaadni, amit a héber kifejez: Isten kutat a kiontott vér után, mégpedig azoknak a kezében kutat, akik kiontották azt, a vért pedig a lélekkel, vagyis az ember egyéni személyiségével, életével azonosítja.

A Teremtő itt parancsot adott Noé valamennyi leszármazottjának, vagyis az egész későbbi emberiségnek, hogy a gyilkosságot maguk az emberek büntessék meg – ne várjanak ebben Istenre –, mégpedig halálbüntetéssel.Ezt a gyakorlatban csak akkor lehet igazságosan megvalósítani, ha törvényhozó testületek, bűnüldöző erőszakszervezetek, bíróságok és ítélet-végrehajtás áll fel. Hiszen senki sem képes egyedül arra, hogy megölt rokonának gyilkosát kinyomozza, felkutassa, sikeresen előállítsa, igazságosan ítélkezzen felette, majd – annak ellenállása és védekezése dacára – kivégezze. Ezért születtek meg az államok, hogy ezt közösségi feladatként képesek legyenek biztosítani. Mind a nemzetek egymástól elkülönült élete, mind pedig államaik megszervezése isteni beavatkozás és parancs eredményeképpen történt, ezért a Biblia alapján bátran kijelenthetjük, hogy a nemzetállamok létezése nem emberi konstrukció, hanem Isten akarata, és erkölcsi alapjuk a bűn büntetésére nem emberek által kötött társadalmi szerződésből, hanem Isten felhatalmazásából származik. Ez biztosítja az állam erőszakszervezetei számára az erőszak jogos alkalmazását a külső és belső támadókkal szemben. Pál apostol ezért nevezi az állam fegyveres képviselőit Isten szolgáinak, az ellenük való lázadást pedig Isten elleni lázadásnak (Róm 13:1–7). Természetesen ez csak olyan államok esetében igaz, amelyek nem álltak ördögi ideológiák vagy emberek szolgálatába, mint például a hitleri Németország vagy a sztálini Szovjetunió.

A Törvény dilemmái

A gyilkos halálbüntetésének igaz és szent törvénye azonban már az ószövetségi időkben súlyos családi drámákat tett még súlyosabbakká, és az embereket gyakran szinte megoldhatatlanul nehéz döntések elé állította. Egy ilyen rettenetes dilemmával lépett egy ízben egy özvegyasszony Dávid király elé. Egyik fia megölte a másikat, neki pedig sem férje, sem több fia nem volt. Mivel az ókori Izraelben nem volt államilag szervezett szociális háló, segélyek, a teljesen egyedül maradó nő helyzete anyagilag szinte kilátástalanná vált. Az özvegy egyedül megmaradt egyetlen fiára támaszkodhatott, akit nagyon szeretett is. Ráadásul a meghalt férj nevét egyedül ez a fiú tudta továbbvinni, és ez is nagyon fontos parancs volt a Törvény szerint. De ugyanezen Törvénynek egy másik parancsa értelmében a fiút ki kellett végezni, hogy a nemzet felszabaduljon az ártatlan vér terhe alól. Melyik az erősebb parancs, melyik a nagyobb érv, melyik a fontosabb? Öljük meg a fiút, és maradjon az özvegy egyedül, elhunyt férje pedig magtalanul, vagy fordítva? Az ilyen kérdéseikkel az emberek a bírákhoz, s ha azok nem tudtak válaszolni, a legmagasabb fokon a felkent királyhoz fordultak.

Az asszony természetesen fia életben maradása mellett érvelt. A király azonban a nép egészének felelősségét hordozta, s ezt jelezte is neki, mire az özvegy azt is felajánlotta, hogy a bűn teljes súlya legyen őrajta, s akkor a nép és a király felszabadul a szellemi teher alól. Ekkor Dávid így felelt: „Él az Úr, hogy a te fiadnak egyetlen hajszála sem esik le a földre.” Azonban az értelmes aszszony erre megjegyezte, hogy „mivel a király ezt a szót szólotta, mintegy maga is bűnös” lett, de mégis jó ez a döntés, mert mindannyian „olyanok vagyunk, mint a víz, amely a földre kiöntetvén, fel nem szedhető, és az Isten egy lelket sem akar elvenni, hanem azt a gondolatot gondolja magában, hogy ne legyen számkivetett előtte az eltaszított sem… mert mint az Istennek angyala, olyan az én uram, a király, mivelhogy meghallgatja mind a jót, mind a gonoszt”. (2Sám 14:13–17)

Micsoda mély erkölcsi dilemmák, és milyen csodálatos szívű király! Dávid – a Messiás ősapja és előképe – úgy járt el, ahogyan kései leszármazottja, Jézus: saját maga lett mintegy bűnössé más helyett, hogy a bűn büntetésével ne súlyosbítsa tovább az özvegy életét. Mert ami ekkor még csak egyéni ügyekben látszott, az később egyetemes problémává nőtte ki magát: a nemzetek – köztük az ószövetségi Izrael is – annyira sok ártatlan vért ontottak ki, hogy szinte mindannyiunknak meg kellene halnunk ahhoz, hogy az árát kifizessük. Így vált a Törvény, mint Pál apostol tanította, a Messiásra vezérlő mesterré. Mert bár tökéletesen igaz, mégis meghalna és elkárhozna mindenki, ha igazságos ítéleteit végrehajtanánk. Ha azonban nem hajtjuk végre, fertőzötté lesznek az országok, a föld. A megoldhatatlan élet-halál kérdésnek végül egyetlen megoldása maradt: Dávid fia, Jézus Krisztus, aki saját vérével fizette ki a váltságdíjat a mi vérünkért, hogy életben maradhassunk.

Magyarországnak sincs más lehetősége.

Ma Magyarországon az abortuszok jelentik a büntetlenül kiontott ártatlan vér legnagyobb százalékát. Jóllehet sokan vitatják azt, hogy ez emberölés, a Biblia egyértelműen annak minősíti: „Ha férfiak veszekednek, és meglöknek valamely terhes asszonyt, és kijön annak gyermeke, de nem történik ártalom, bírságot fizessen aszerint, amint az aszszony férje azt rá kiveti, és bírák előtt fizessen. De ha ártalom történik, akkor életért életet adj.” (2Móz 21:22–23)

A „kijön annak gyermeke” kifejezés a héber nyelvben nem vetélést jelent, hanem szülést (lásd például 1Móz 25:25–26, 38:28–30). A „nem történik ártalom [baj, kár]” a gyermek egészséges megszületésére utal. Ha azonban a gyermek belehalt ebbe, bármilyen korai terhességről volt is szó, az asszonyt meglökő férfiak halállal bűnhődtek. Ez a törvény nem tartalmaz semmilyen időbeli korlátot, amely előtt a vetélés előidézése ne lenne halálos bűn: tehát annak első pillanatától fogva gyermeknek számítja a magzatot. Jézus hangsúlyozza, hogy a Törvény minden betűje és írásjele érvényben van, amíg az ég és a föld létezik (Mt 5:17–20).

Az abortusz tehát szándékos gyilkosságnak minősül Isten szemében. Az ezt felmentő materialista-evolucionista ideológia semmiben nem különbözik a holokausztot igazoló náci és a sztálinizmust alátámasztó kommunista ideológiától – s ahogyan ma ez utóbbiakat és művelőiket elítéljük, ugyanúgy el fogja ítélni a jövő nemzedéke az előbbit és művelőit. Az abortusz áldozatainak száma messze felülmúlja az előbbiekét.

Budapesten 1970-ben 100 élve megszületett gyermekre 220 abortusz jutott! Országosan abban az évben 152 ezer gyermek született, de 192 ezer esett művi terhességmegszakítás áldozatául. Ma már a vidék vezet ezen a területen: 2004-ben Heves megyében minden 37. nő abortáltatta magzatát. Heves után az ország keleti felében Borsod-Abaúj-Zemplén és Jász-Nagykun-Szolnok megyékben, a nyugati oldalon pedig Somogyban és Baranyában számít a leginkább bevettnek a művi terhességmegszakítás. Országunkban évente egy közepes városnyi (50–90 ezer) gyermek esik abortusz áldozatául.

 

(Részletek Ruff Tibor A vér kiáltása c. cikkéből)