Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ruff Tibor : Sátrat vert köztünk a Messiás

2008.12.23

Ruff Tibor
Sátrat vert köztünk a Messiás


Hogy a világnak és az emberiségnek Megváltóra van szüksége, ez legkorábbi kezdeteitől fogva a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás legfőbb üzenete. Az eljövendő Messiás iránti isteni és emberi igényről, személyéről, sorsáról és dicsőségéről a Szentírás első fejezeteitől az utolsóig folyamatosan kibontakozó, progresszív kijelentést kapunk.

Az emberiség őstörténetének idején eleinte csak homályos, körvonalazatlan reménység fogalmazódik meg, az üdvtörténet és a Szentírás könyvei keletkezésének előrehaladtával azonban az Istentől a Szabadítóról kapott kép mind jobban-jobban kibővül és rengeteg részlettel gazdagodik.

Amikor a kígyó álnoksága folytán az első emberpár bűnbe esett, hosszú évezredekre meghiúsítva leszármazottaik számára is a sikeres, áldott és igaz életvezetés lehetőségét, Isten az ítélettel együtt a messianisztikus reménységet is felébresztette bennük ígéretével. A kígyónak mondott isteni átok szerint „ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (Mózes 1. könyve 3,15). Ez a – teológusok által „Ősevangélium”-nak nevezett – mondat a Sátánt reprezentáló kígyóval és „magvával” szemben az „asszony magvát” állítja győztesként.

Miután az emberiség egyre szélesebb köreiben vált nyilvánvalóvá az a felismerés, hogy közös és egyéni sorsunk egyaránt teljességgel reménytelen és hiábavaló küzdelem a bűn személyes és kollektív jelenléte és leküzdhetetlen volta miatt, ezúttal Ábrahám, a zsidó és az arab népek, valamint a hit atyja kapott kinyilatkoztatást arról, hogy „megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei” (Mózes 1. könyve 22,18). A messianisztikus ígéretet Izsák, majd Jákob – másik nevén Izrael – révén a zsidó nép örökölte és vitte tovább. Utóbbinak tizenkét fia született, és sokáig nem volt világos, melyikükben folytatódik a leendő Megváltó vérvonala.

Amikor József és testvérei közismert története lejátszódott, apjuk, Jákób egy sajátos tettben felismerte a Messiás vérvonalának következő örökösét. Miután testvérüket, Józsefet eladták rabszolgának Egyiptomba, s az ott magas rangra emelkedve az éhínség idején minden gabona gazdájává lett, bátyjai hozzá jöttek ételt venni, anélkül, hogy felismerték volna. József őszinteségük biztosítékául azt kérte tőlük, hogy hozzák el hozzá legkisebb öccsét, Benjámint. Az idős Jákób azonban nem akarta elengedni József után második kedvenc fiát, hogy el ne veszítse azt is. Ekkor a tizenkét fiú egyike, Júda, kezességet vállalt apjánál a gyermekért. Amikor azután József hamis váddal le akarta tartóztatni Benjámint, Júda előlépett, és felajánlotta önmagát Benjámin helyett egész életére József rabszolgájául, hogy apját megmentse a rettenetes traumától. Ez a tett indította meg József szívét is, aki ekkor nem bírta tovább, sírva fakadt, és felfedte magát testvérei előtt.

Júda előtte tevékeny részt vállalt a József elleni gyilkosság tervében, majd eladásában; az út szélén meglátott prostituálthoz minden további nélkül betért; részes volt a többiekkel együtt a bálványimádásban; legjobb barátait a súlyos okkultizmusban és szexuális bűnökben élő kanaániták közül válogatta. Ezen a ponton azonban messianisztikus tettet hajtott végre: önmagát ajánlotta helyettesítő áldozatul más bűne következményeinek hordozására. Jákob, halála előtt, ezt felismerve a tizenkét fiú között fejedelemmé tette – három idősebb bátyját előzve meg! –, és kijelentette: tőle fog származni a Messiás, „akinek a népek engedelmeskednek” (Mózes 1. könyve 49,10).

Júda törzse az évszázadok alatt a többiekkel együtt jócskán megszaporodott. Ekkor Isten újra leszűkítette az ígéretet a törzs egy családjára. A hozzá hasonlóan különleges karakterű Dávid királynak, az „Isten szíve szerint való férfinak” újból sikerült a Teremtő rendkívüli tetszését megnyernie egészen egyéni, sokszor meglepően ható életfelfogásával és tetteivel: sorsát teljesen Isten kegyelmére építette. Miután úgy döntött, hogy Szentélyt építtet Jeruzsálemben, hogy az Örökkévaló jelenlétét népe életének és figyelmének középpontjába helyezze vissza, Isten kinyilvánította, hogy őt választotta ki a megváltói vérvonal továbbadójául Júda törzséből: „Mikor pedig a te napjaid betelnek, és elaluszol a te atyáiddal, feltámasztom utánad a te magodat, mely ágyékodból származik, és megerősítem az ő királyságát: az fog házat építeni az én nevemnek, és megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké. Én leszek néki atyja, és ő lészen nékem fiam…” (Sámuel 1. könyve 7,12–14).
 
Vér szerint mégsem születhetett volna meg Dávid leszármazottainak királyi ágán a Messiás, mivel időközben Jeremiás próféta átkot mondott ki e vérvonal egyik láncszemére, Jóákinra: „Senkinek, aki az ő magvából a Dávid székében ül, nem lesz jó állapotja, és nem uralkodik többé Júdában.” (Jeremiás 22,30) Ezt az ítéletet pedig nem örökölhette a világ Megváltója.

Jézus emberi természetét és vérét azonban nem a királyi vonalon leszármazott nevelőapja, József, hanem anyja révén örökölte. Jézus Lukács evangéliumában található genealógiáját, amely jelentős mértékben eltér a Máténál találhatótól, a legtöbb bibliakutató Mária családfájának tartja. Így az abban szereplő József nem Jézus nevelőapja, hanem a szintén Dávidtól, de nem a királyi ágon származó Mária apja. Mivel ez a vérvonal kikerüli a dávidita királyokat, így Jeremiás átka alól is mentes. Emberi vér szerint innen származott tehát a Messiás, Ábrahám, Izsák, Jákób, Júda és Dávid vonalán. Ugyanakkor ezáltal az is beteljesedett, hogy az „asszony magva”, mert férfi magvának közreműködése nélkül fogant.

Izrael prófétái egyértelműen és határozottan megjelölték a Messiás születési helyét is: Mikeás szerint az efratai Betlehemben, Dávid szülővárosában kell annak is a világra jönnie, „aki uralkodó az Izraelen, akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van” (Mikeás 5,2).

A világmindenség főnöke

A görög Khrisztosz szó nem tulajdonnév, hanem a Megváltó méltóságát, hivatását jelöli, jelentése: az illatos olajjal megkent, a Felkent, a Messiás (héberül pontosabban: Masiach). Az Evangéliumok szerzői annyira fontosnak tartották, hogy a nem zsidó olvasók is megértsék e méltóságnév jelentését, hogy a héber Masiach szót lefordították görögre: Khrisztosz. Tulajdonképpen, ha a magyar bibliafordítások készítői követni kívánták volna ezt az eredeti apostoli szándékot, akkor tovább kellett volna fordítaniuk magyarra: a Felkent. Így ugyanis a legtöbb még tájékozatlan magyar bibliaolvasó automatikusan tulajdonnévként, vezetéknévként olvassa a Krisztus szót (apja neve József Krisztus, nagyapja Jákob Krisztus…). Ma azonban már rögzült a „Jézus Krisztus”-változat, nehéz lenne megváltoztatni.

Az eredeti, korai zsidó és keresztény felfogás szerint egyaránt, amely az ószövetségi próféciákon alapul, a Messiás az a személy, aki Izrael és az egész világ számára elhozza és megvalósítja az igazságot és minden más jót, ami csak elképzelhető: betölt minden szükséget, eltörli és megszünteti a bűnt, a betegségeket és minden megkötözöttséget. Békét teremt a nemzetek között, eltörli a halált, és elhozza az örök életet, beteljesíti az Írások minden ígéretét; egyszóval teljes mértékben megszünteti az emberiség bűnbeesésének és minden bűnének minden negatív következményét. Helyreállítja Isten eredeti, tökéletesen jó akaratát a Földön (sőt az egész Univerzumban); megbünteti a gonoszokat, és feltámasztja a halottakat; Izraelt és az emberiséget viszszaviszi Isten örökké tartó uralma alá („Isten királyságába/országába”), ahol semmi rossz nem létezik többé.

A Messiás egy személyben főpap, király és próféta: innen ered a Felkent elnevezés, mivel az Ószövetségben e három szent hivatalba olajjal történő felkenéssel állították be az arra elhívottakat. Ezeken a felkenteken kívül azonban az Ószövetség beszél egy olyan Felkentről is, akit a Teremtés előtt az egész Univerzum fölé kent fel Isten: „Az Úr az ő útjának kezdetéül szerzett engem; az ő munkái előtt régen. Örök időktől fogva felkenettem, kezdettől, a föld kezdetétől fogva. Még mikor semmi mélységek nem voltak, születtem vala; még mikor semmi források, vízzel teljesek nem voltak… Mikor készíté az eget, ott valék; mikor felveté a mélységek színén a kerekséget… mellette valék mint kézmíves [pontosabban: építőmester vagy dajkált fiú]…” (Példabeszédek 8,22–30).

Az Újszövetség értelmezése szerint az a szellemi lény (a Bölcsesség), aki a fenti idézetben magáról beszél, szintén maga a Messiás. Ezért kezdi így evangéliumát János apostol: „Kezdetben vala az Ige [görögül Logosz, jelentése többek között: Bölcsesség], és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben Istennél vala. Minden őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett… És az Ige testté [szarx = emberi test] lett és lakozék [sátrat vert] miközöttünk, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (János 1,1–14)

Pál apostol hasonlóképp utal a Példabeszédek könyvének 8. fejezetében leírt öröktől fogva felkent Uralkodóra: „…kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata; aki képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született; mert Őbenne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok… mindenek Őáltala és Őreá nézve teremtettek; és Ő előbb volt mindennél, és minden Őbenne áll fenn [illeszkedik egybe].” (Kolosszeiekhez 1,14–17)

Az izraeli prófétákon, királyokon és papokon mint tisztükbe, hivatalukba olajjal való megkenéssel állított felkenteken kívül tehát öröktől fogva volt egy egyetlen Felkent, az egész világmindenség Főpapja, Prófétája és Királya egy személyben. Az Ószövetség egyik legfőbb témája e személy világba való eljövetelének meghirdetése. Az Újszövetség legalapvetőbb állítása és üzenete pedig az, hogy ez a személy, a világ Megváltója és Megmentője, a Messiás nem más, mint a Názáreti Jézus (eredeti nevén Jésua, galileai arám tájszólásban: Jésu).


Kettő vagy egy Messiás?

A Messiás életével és tetteivel kapcsolatban az Ószövetség progreszszív kinyilatkoztatása az idők során előre feltárt és hirdetett rengeteg tényt. Ezek szerint az igazság hirdetőjeként kellett fellépnie, akinek tevékenységét természetfeletti erőmegnyilvánulások, csodák, jelek kísérik, ezek közül is elsősorban gyógyító jellegűek. A próféciák, köztük Dávid zsoltárai egyszersmind azt is előre jelezték, hogy mind saját népe, mind a többi nemzetből származók részéről zaklatás és elutasítás is a része lesz.

A zsidó írástudóknak nagy nehézséget okozott annak a rejtélynek a megfejtése, hogy egyes prófétai jövendölések szerint a Messiás erőteljes lelki és testi szenvedései végül halálához fognak vezetni, míg ugyanakkor más előrejelzések szerint örökké és dicsőségesen uralkodik majd. A prófétai könyvek nem adtak eligazítást ennek a – látszólag – feloldhatatlan ellentmondásnak a megértéséhez; nem beszélve arról, hogy az Írás egyes helyeken egyértelműen ugyanarról a személyről állítja, hogy uralkodóvá lesz, akiről röviddel korábban még azt mondta, hogy keserves kínhalált halt (például az Ézsaiás könyve 53. fejezete vagy a 22. zsoltár).

A kérdés éles és reális voltára jellemző példaként megemlíthetjük, hogy a Jézusban mint Megváltóban nem hívő zsidóság tradíciója végül – már a Jézus tevékenységét követő évszázadokban – olyan koncepciót volt kénytelen felállítani megoldásként, amely „megduplázza” a Messiás személyét. Eszerint két Messiás lépne fel a jövőben egyszerre: egy szenvedő és meghaló („Masiach ben Jószéf”, azaz „Messiás, a József fia”), akit az Izrael népe ellen a végidőkben támadó világdiktátor legyőz és megöl: ekkor teljesednek be a szenvedő és meghaló Messiásra vonatkozó próféciák. Ekkor harcostársa, a „Masiach ben Dávid” („Messiás, a Dávid fia”), okulva barátja vereségén sikerrel harcol a világdiktátor ellen, majd megalapítja a messiási királyságot, és feltámasztja a halottakat. Ekkor pedig a győztes és dicsőséges Messiást hirdető jövendölések valósulnak meg e nézet szerint.

Bár ezt a koncepciót – amely az ortodox zsidó tradíció máig érvényes tanítása – a keresztény hit szükségképpen teljesen tévesnek tekinti, arra mégis nagyszerűen rávilágít, hogy a próféciák alapos tanulmányozása után a Messiás szenvedésének, halálának, és ugyanakkor dicsőséges földi uralkodásának és győzelmének kérdése, kettőssége még a Jézusban nem hívő zsidóság számára is abszolút megkerülhetetlen.

Az újszövetségi zsidó-keresztény kinyilatkoztatás azonban teljesen más választ ad erre. A szenvedő és meghaló, valamint a dicsőségesen örökké uralkodó Messiás egy és ugyanaz a személy, a názáreti Jézus. A próféciákban jelentkező látszólagos kettősség feloldását pedig az adja, hogy kétszer jelenik meg a történelem folyamán: szenvedése, majd halála után három nappal feltámadt, majd felment a mennybe, és másodszor is eljön a jelenlegi történelmi korszak végén, immár elpusztíthatatlanul és dicsőségben, hogy örökké uralkodjon.

A fény ünnepén fogantatott?

A Messiás megszületésének időpontját az Ószövetség többféleképpen is előre jelezte. Különösen Dániel könyvében olvashatunk erre számos utalást. Egy tágabb időintervallumot jelöl meg az a két látomása, amelyekben az ő idejében (i. e. VI. század) éppen Izrael felett uralkodó babilóni uralom után még három, népét elnyomó világbirodalom érkezését látja előre, és az utolsóról állítja, hogy „azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol… megáll örökké” (Dániel 2,44). Másik ezzel kapcsolatos látomásában megemlíti, hogy az utolsó birodalom megítélésekor „mint valami emberfia jőve, és méne az öreg korúhoz, és eleibe vivék őt, és ada néki hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az ő hatalma örökkévaló hatalom, amely el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik” (7,13–14). Az utalás a Messiásra félreérthetetlen. Jézus erre a helyre utalva nevezte magát rendszeresen „Emberfiá”-nak.

E próféciák szerint a Messiásnak a negyedik Izraelen uralkodó birodalom idején kellett megjelennie. A babilónit a méd-perzsa, azt a hellén, majd a római uralom követte. „A római birodalmat tartották a negyedik és utolsó világbirodalomnak… Biztosan kijelenthetjük, hogy a Templom fennállásának utolsó negyven évében aligha élt olyan zsidó, aki ne a római birodalomban látta volna az utolsó Isten-ellenes világbirodalmat” – írják a kérdésről a vallástörténészek (Strack–Billerbeck). A római történetíróvá lett, de zsidó papi származású, Jézus-kortárs Josephus Flavius szintén azt írja ugyanerről az időszakról: „Ami a zsidókat különösen sarkallta a háborúra, az egy kétjelentésű jel volt, mely a szent iratokban található, az tudniillik, hogy abban az időben egy, az ő országukból származó férfi szerzi meg a világ feletti hatalmat.”

Ennél azonban Dániel még pontosabb időmeghatározást is adott. A neki egy újabb alkalommal megjelenő Gabriél angyalfejedelem tudomására hozza, hogy a „Jeruzsálem újjáépítése felől való szó kijövetelétől” számítva 69-szer 7 évnek (483 év) kell eltelnie amíg „a Messiás kiirtatik és senkije sem lesz” (Dániel 9,24–26). Ha a város „újjáépítésére vonatkozó szót” azzal a perzsa királyi rendelettel azonosítjuk (a héber dávár szó rendeletet, törvényt is jelent), amelylyel engedélyezték a városfal felépítését a fogságból hazatérő zsidóknak i. e. 445-ben; valamint ha az Ószövetségben használatos 360 napos holdévvel számolunk, akkor Jézus i. sz. 32-ben történt keresztre feszítése pontosan 69-szer 7 évvel később történt, azaz a Dániel által előre közölt időpontban. Korabeli iratok bizonyítják, hogy a zsidóság élénken tanulmányozta és követte az évhetek múlását, és bár többféle és pontatlan számítások voltak forgalomban, ezek is az I. században mindvégig intenzív messianisztikus várakozást hoztak létre a népben.
 
Jézus születésének éve i. e. 8–4 közé eshetett, de mindenképpen 4 előtt kellett megszületnie, ekkor ugyanis meghalt „Nagy” Heródes. Így születésének 2000-ik évfordulója 1992 és 1996 között, bibliai holdévvel számolva pedig 1963 és 1967 között lehetett. Születése időpontját próféciák nem jelentették ki előre. Azt pedig, hogy melyik hónapban születhetett, még az Újszövetség sem közli egyértelműen, jóllehet Lukács evangéliumának egyes utalásaiból valamelyest kikövetkeztethető (erről részletesen: Szőllősi Tibor: Jézus valódi születésnapja). A papi rendek szolgálatának a zsidó rabbinikus iratok (Talmud) által ránk hagyományozott sorrendjéből – amelyre Lukács utal (1,5) – kiszámítható, hogy Jézus vagy a húsvét (március–április), vagy a sátrak ünnepe (szeptember–október) idején született meg.

Más utalások is egészen valószínűtlenné teszik a téli, azaz karácsonyi születést, amelyet az egyház csak századokkal később, egyiptomi és római pogány ünnepek átvételével honosított meg. Az ezzel foglalkozó bibliakutatók a sátrak ünnepén történt születést tartják valószínűbbnek, mivel az Evangéliumok tartalmaznak erre vonatkozó burkolt utalásokat, például: „És az Ige testté lett, és lakozott [az eredetiben: sátrat vert] közöttünk…” (János 1,14)
Az ezen az állásponton lévő teológusok azonban arra is felhívják a figyelmet, hogy ebben az esetben a Messiás fogantatása viszont valóban a tél közepére, akár a mai karácsony környékére eshetett.

Pontosabban a már akkor is megünnepelt zsidó hanukkára, a templomszentelés ünnepére, amikor Izrael népe arról emlékezett meg, hogy az Antiokhosz Epiphanész által megszentségtelenített jeruzsálemi Szentély megtisztításakor a hétágú gyertyatartó egy napi olajmennyiséggel egy egész héten át égett, s amelyet ezért „a világosság ünnepének” is neveznek. Azok a teológusok, akik ezt a nézetet vallják, határozottan kapcsolatba hozzák ezt Jézusnak a Templomban elmondott szavaival: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága” (János 8,12). E feltételezések szerint tehát a „világ világossága” mégiscsak a „világosság ünnepén” érkezhetett meg, bár még csak természetfeletti módon megtermékenyült női ivarsejt formájában, a világba.

Más keresztény bibliakutatók ugyanakkor kiemelik: a hit szempontjából teljességgel lényegtelen, hogy mindez mikor történt – a lényeg, hogy megtörtént. „Van, aki az egyik napot többre tartja a másiknál – van, aki pedig minden napot ünnepnek tart… Aki törődik a napokkal, az Úrért törődik, aki nem törődik a napokkal, az Úrért nem törődik” – írja Pál a rómaiaknak írott levelében (14,5–6).

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.